>>Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, mégM az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy" />
Termékek Menü
0

Előnyök

Akár 1 munkanapos kiszállítás
Minden vásárlásodhoz ajándék
 

Rövid esti mesék - Rövid esti mese gyűjtemény

A három kívánság                                     "Mesés" játékok webáruháza itt, kattints ide >>>

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, mégM az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember s a felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
 
Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát. Még a víz jóformán fel sem forrott, jön haza az ember, s mondja az asszonynak nagy örömmel:
 
- Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután mindenünk, amit szemünk-szánk kíván.
 
- Ugyan ne tréfáljon kend - mondta az asszony -, talán bizony kincset talált?
 
- Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök ki az erdőből, mit látok az út közepén? Belerekedt a sárba egy kis aranyos kocsi, a kocsi előtt négy szép fekete kutya befogva. A kocsiban olyan szép asszony ült, amilyet világéletemben nem láttam. Biztosan tündér lehetett. Mondja nekem: “Te jó ember, segíts ki a sárból, bizony nem bánod meg.” Gondoltam magamban, hogy bizony jólesnék, ha segítene a szegénységünkön, és segítettem, hogy a kutyák kihúzzák a sárból. Kérdi az asszony, hogy házas vagyok-e. Mondom neki, hogy igen. Kérdi, hogy gazdagok vagyunk-e. Mondom neki, hogy bizony szegények vagyunk, mint a templom egere. Azt mondja: “No, ezen segíthetünk. Mondd meg a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, teljesülni fog a kívánsága.” Azzal elment, mint a szél.
 
- Ugyan rászedte kendet!
 
- Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kívánni, édes feleségem!
 
Erre az asszony hamarjában kimondta:
 
- Bárcsak volna egy kolbászunk. Ezen a jó parázson hamar megsülne.
 
Alig mondta ki, már le is szállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele.
 
- Látod, hogy igazam volt - mondta a szegény ember -, hanem most már valami okosabbat kívánjunk. Két tinót, két lovat, egy malacot...
 
Közben a szegény ember elővette a pipáját, volt még egy kicsi dohánya, megtömte. Benyúl a tűzbe, hogy parazsat tegyen a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábast a kolbásszal feldöntötte.
 
- Az istenért, a kolbász! Mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna kendnek! - kiáltott ijedten a felesége, s ki akarta kapni a kolbászt a tűzből, de bizony az akkor már az ember orrán lógott le egészen a lába ujjáig.
 
- Látod, bolond, oda a második kívánság. Vegyük le!
 
Próbálja az asszony, de bizony a kolbász egészen odanőtt.
 
- Hát bizony ezt le kell vágni. Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!
 
- De azt nem engedem!
 
- Bizony ha nem, élete végéig így fog sétálni a kolbásszal.
 
- Dehogy fogok, a világ minden kincséért sem! Tudod mit, asszony, van még hátra egy kívánság, kívánd, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.
 
- Hát a tinó meg a ló meg a malac akkor hol marad?
 
- Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Kívánd hamar, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.
 
Mit volt mit tenni, a szegény asszonynak csak azt kellett kívánni, hogy a kolbász essék le az ura orráról. Megmosták, megsütötték, s jóízűen az utolsó falatig megették. Evés közben szépen megbékültek, s elhatározták, hogy többet nem pörölnek, hanem inkább dolgoznak szorgalmasan. Jobban is ment dolguk, idővel tinót is, lovat is, malacot is szereztek, mert szorgalmasak és takarékosak voltak.
 

Fésűs Éva: A büszke tölgyfa

Volt egyszer a köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn.

A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.

-Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!

Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis megpróbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:

- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!

A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibujni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!… már az árnyéka sem kellett senkinek!

Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és – tetszett vagy nem tetszett! – belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt. Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.

- Ó, jaj nekem – sóhajtotta -, elpusztulok!

Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.

- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – kérdezte sajnálkozva. – Mindjárt idehívom Harkály doktort!

- Nem kell! Nem kell! – hadonászott a fa. – Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.

- Ugyan, mit képzelsz? – csóválta fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.

Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen kérgébe ütötte.

- Megvagy, mihaszna férge! Ügyesen kiemelte, és – volt, nincs! – már el is tüntette éhes kis begyében.

A tölgyfa felsóhajtott: – Jobban vagyok!

Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:

- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!

Erre a körülállók kacagni kezdte, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.

- Ó, te tölgyfa!… Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!

Harkály doktor hozzátette:

- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.

- Meglesz! Meglesz! – kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták.

A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak fel:

- Gyertek ide, hozzám!

Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.

 

Mese a piros kalapos békáról

(Lengyel mese, átdolgozta: Sebők Éva)

Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett...
Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.
- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!
- Tudod,mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak van piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.
- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...
- Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen, sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj - miféle hang zavarja meg vidámságukat?
- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, piros kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belőle!
A gólya meg a fészkéről belátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat."Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. - Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.
- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!

 

A méhecske és a gólya
(Oktató mese)

Egy napon a méhecske beleesett a patakba és majdnem megfulladt. A parton ült egy galamb és a segítségére sietett. Egy falevélből csónakocskát hajtogatott és a méhecskéhez beengedte a vízbe.
A méhecske, ha nehezen is, de belemászott a csónakba és kievickélt a partra. A parton megszárította a szárnyait és elszállt. A szabadítójáról persze nem feledkezett meg.
Eltelt néhány nap és a méhecske észrevette, hogy egy vadász a puskáját emeli valamilyen állatra. Ijedten vette észre, hogy segítőjére, a galambra céloz az ember.  Nem gondolkodott sokáig.  Hirtelen odaszállt a vadász kezéhez és megcsípte az ujját, amitől persze a vadász leejtette a puskáját.  
     Gondolhatjátok, hogy a méhecske milyen boldog volt; most ő mentette meg azt az állatot aki korábban az ő segítségére szaladt.

Mit gondoltok, mi a mese tanulsága, mire tanít?

Veletek is előfordult már olyan, hogy a barátotoknak nyújtott segítséget később visszakaptátok?


Ebben a mesében a valóság és a képzelet keveredik.  Gondold meg, hogy az alábbiak közül mi a valóság és mi fordulhat elő csupán a mesékben.
1. A méhecske beleesik a patakba.
2. A galamb csónakot hajtogat.
3. A méhecske megcsípi a vadász ujját.
4. Ez a legnehezebb: miután a méhecske megcsípett valakit, el tud utána szállni?

 

Megoldások:

Mit gondoltok, mi a mese tanulsága, mire tanít? - Amikor segítségre szorulunk, jó ha egy barát kisegít minket, és amikor neki van ránk szüksége, akkor mi segítsünk neki.
Ebben a mesében a valóság és a képzelet keveredik.  Gondold meg, hogy az alábbiak közül mi a valóság és mi fordulhat elő csupán a mesékben.

1. A méhecske beleesik a patakba. - Ez előfordulhat.

2. A galamb csónakot hajtogat. - Ilyen csak a mesében lehet.

3. A méhecske megcsípi a vadász ujját. - Ez megtörténhet.

4. Ez a legnehezebb: miután a méhecske megcsípett valakit, el tud utána szállni? - Miután a méh a fullánkját beleszúrta valakibe, elpusztul.  A darázs nem hal meg a szúrás után.

 

Ceruza mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy doboz ceruza. Öt színes ceruza lakott egy fehér papírdobozban. Ültek a bolt polcán és azon sóhajtoztak, hogy őket senki sem fogja megvenni. Véletlenül ugyanis a zoknik mellé tették őket, és nem a többi írószer közé. – Gondolj csak bele – mondta a piros ceruza – minket csak akkor vesznek meg, ha egy kisgyerek zoknit és ceruzát is akar venni egyszerre. Elég kicsi ennek az esélye. Nézd, meg itt ülünk már hetek óta és senki, még csak meg se fogott minket. Ám ebben a pillanatban egy kisfiú állt meg a polc előtt. Levett egy zoknit. amin egy piros autó volt és betette a doboz ceruzát is az anyukája kosarába. – Na látod- mondta a kék ceruza –, felesleges volt úgy aggódni. Végül minden ceruza gazdára talál.

Miután kifizették és hazavitték őket, a kisfiú kitette a ceruzákat az asztalra. Hozott fehér lapokat és egy nagy dobozt, ami tele volt már más, színes ceruzákkal, radírokkal, faragókkal. – Odanézz kiáltott fel a zöld ceruza – mindjárt rajzolni fognak velünk! – Na végre – nyújtózkodott a sárga – már azt hittem megbarnulok itt unalmamban. És a kisfiú rajzolni kezdett. Egy nagy piros autót rajzolt, fekete kerekekkel. Szinezte, színezte, színezte az autó oldalát, és egyszer csak elkopott a piros ceruza hegye. – Jaj, most mi lesz, siránkozott a piros ceruza – biztos más színnel fogja befejezni a rajzot. Ám a kisfiú pirosra akarta festeni az egész autót, ezért elővette a ceruzafaragóját és szépen, óvatosan kihegyezte újra a piros ceruzát.  A ceruza nagyon örült, amikor még szépen vissza is tették a dobozába a többi közé, már szavakat sem talált. Boldogan nézett körbe a zöld, a kék, a sárga és a fekete ceruzán: Igaz, hogy minden ceruza gazdára talál, de mi jó gazdára is találtunk! - lelkendezett - Ez a kisfiú nagyon ügyesen rajzol, és a ceruzáira is nagyon vigyáz! - mondta és minden ceruza boldogan hajtotta álomra a fejét.

 

Mese a fekete tulipánról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kert. A kertben virágtündérek laktak. Minden virágra más és más tündér vigyázott. Minden tündér szoknyája, olyan színű volt, mint annak a virágnak a szirma, amelyiken lakott. Az egyik tavasszal, a tulipántündérek szokásos bálja előtt, nagy volt az izgalom a kertben. – Hallottátok, hogy ősszel ültettek fekete tulipánt? – kérdezte a rózsaszín szoknyás tulipán tündér. – Nagyon kíváncsi vagyok rá, sohasem láttam még fekete szoknyát! – Hát azt most sem fogsz, mondta a sárga szoknyát viselő tündér – mert én nem hiszem, hogy fekete színű lesz a szoknyája. Talán sötétlila, vagy sötét bordó, de fekete az semmiképp! – Honnan tudod ezt ennyire biztosan – méltatlankodott a rózsaszínszoknyás tündér. – Onnan, hogy fekete virágok, nincsenek. Amit feketének neveznek a kertészek, az mindig csak valami sötétebb színt takar. Majd nézzétek meg, ha nekem nem hisztek. – mondta határozottan a sárga szoknyás tündér és elsietett.

Nagy volt a várakozás. És egyszer csak a távolban, feltűnt a fekete szoknyás virágtündér. Földig érő fekete szoknyája sötéten suhogott, egyszerűen gyönyörű volt, ahogy elhaladt az ágyást szegélyező apró fehér virágok előtt. A színes szoknyás virágtündérek irigykedve bámulták. – Nézzétek meg, még hogy ez nem fekete – kiáltott fel elégedetten a rózsaszín szoknyás tündér. – Várjál csak amíg közelebb ér – szólt a piros, mert ő már látta…

Ahogy közelebb jött a fekete szoknyás tündér és a napfény megcsillant a szoknyáján, már tisztán lehetett látni, hogy az bizony nem fekete. Bársonyos sötétlila színben pompázott, ahogy odalépett a meglepett többi tündérhez, és kedvesen köszönt. – Sziasztok. Tudom, hogy azt hittétek én a fekete tulipán tündére vagyok ezért a szoknyám fekete színű lesz. Az én tulipánom igazi neve azonban Éjkirálynő. Azért, mert a színe olyan, mint a csillagok nélküli, éjszakai égbolté. Igaza van a sárga tulipán tündérnek, fekete virágok nincsenek, csak olyanok, akiknek nagyon sötét színűek a szirmaik. Mint nekem. Nézzétek csak meg! – mondta és vidáman forogni kezdett hosszú szoknyájában. Erre a többi tulipán is elkezdett pörögni, és nevetve táncoltak a kertben körbe-körbe a színes tulipánok között.

 

Cukrászdai mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép cukrászda. Hatalmas üvegkirakatában egymás mellett sorakoztak a sütemények. Torták, krémesek, fagyi kelyhek, és minyonok. Történt egyszer, hogy egy éjszaka, amikor a bolt bezárt, a sütemények összevesztek. Azon vitatkozott a kuglóf, a fagyi és a csoki torta, hogy melyiküket szeretik jobban a gyerekek. A kuglóf azt mondta: Engem szeretnek a legjobban, mert kakaóval szoktak reggelire kérni, sőt néha még meg is vajaznak. Nem igaz! Engem szeretnek a legjobban – mondta a fagyi. Kérdezd csak meg, nincs olyan gyerek, aki ne szeretné a fagylaltot. – És velem mi van – kiáltott fel a csoki torta – hiszen születésnapjukra, mindig tortát kapnak a gyerekek. Sehogyan sem tudtak megegyezni és úgy összevesztek, hogy hátat is fordítottak egymásnak. A piskótatekercs és a dobos torta, csak nevetett rajtuk. Nem értették, hogy lehetnek ennyire buták. Ők jól tudták, hogy a süteményeknek nem kell félniük semmitől, bízhatnak a gyerekekben. – Majd meglátjátok mi lesz reggel – kiáltott rájuk a somlói galuska – aludni akarok!

És eljött a reggel. Kinyitott a bolt és belépett három kisfiú. Odamentek a pulthoz és az egyik egy kuglófot, a másik egy fagyit, a harmadik pedig egy csoki tortát kért.

– Látod, felesleges volt veszekedniük! Mert minden gyereknek más édesség a kedvence… és egyébként is a gyerekek általában, minden édességet szeretnek. Na jó éjszakát.

 

A hétalvó malac
Murci, a malac nem bírt reggel felkelni. Ébresztőórája hangosan csengetett hétkor, de Murci nem hallotta. Nyolckor beröppent a tanyaudvarról a kakas, felszállt az ágy fejére, és fél órán keresztül kukorékolt, olyan hangosan, ahogyan a torkán kifért. Murci malac mégsem ébredt fel.
– Hadd próbáljam meg én is - mondta a bagoly, és kilenctől tízig huhogott. Akkor hazarepült, hogy estig aludjon. Hát Murcit nem lehet felkelteni. Tizenegy órakor az öreg, szürke szamár dugta be a fejét a hálószoba ablakán. Fülsiketítően iázott Murci fülébe. Végül a többiek arra kérték, hagyja már abba! Hogy alhat Murci ekkora lármában? Hát már sosem fog felébredni?
Tizenkét órakor azt mondta a gazdasszony:
 – Én tudom, mitől ébred fel Murci.
Kinyitotta a szoba ajtaját és bekiáltott:
 – Az ebéd tálalva!
Murci abban a szempillantásban felébredt, és kirohant ebédelni. Ugye, most már te is fel tudnád kelteni a hétalvó malacot!

(Ann Mckie: Félszáz esti mese)

 

Sorold fel az összes szereplőt!

______________ , ______________ , ______________ ,

_______________ , _______________.

Számozással állítsd sorrendbe az eseményeket!

___ A szamár és a bagoly sem jár sikerrel.

___ Murci órája hiába csörög.

___ A kakas nem tudja felkelteni.

___ A gazdasszony tudja a megoldást.

 

 

A jószívű kislábas

A kislábas hosszú éveken át szolgált a konyhában, sok finom falattal örvendeztette meg a családot. A sok szolgálat azonban tönkretette az egészségét. Kilyukadt az alja, s ha szerették is már, kacsingattak egy új kislábas felé. Aztán eljött a szomorú nap, a kislábas kikerült az ócska holmik közé, a kamra mélyére, aztán egy lomtalanításkor kidobták az udvar végi szemétdombra. A kislábas sokat álmodozott, visszaemlékezett azokra a szép napokra, amikor forrt benne a teavíz, főtt a tojás, a bableves, a tej, amikor nagymama illatos kávét főzött benne. De mindez elmúlt, vége, haszontalan lett, nem kell senkinek. A Nap is csak nevetett rajta, az eső meg verte, gyomok is nőttek körülötte. Így teltek a napok, hetek, mígnem egy napon valaki ráköszönt:
 – Szia, kislábas!
– Szervusz, szervusz! Ki vagy? – köszönt illendően és kíváncsian nézett körül.
– A zöld gyík vagyok. Megengednéd-e, hogy beköltözzek hozzád? Kérlek, legyél a lakásom, nálad akkor is meleg van, ha gyengén süt a Nap.
– Boldogan! – örvendezett a kislábas – gyere csak, gyíkocska!
A gyík is boldog volt, mert nemcsak lakásra, hanem jó barátra is talált. Együtt töltötték el az egész nyarat, az őszt, és csak amikor elkezdett szállingózni a hó, akkor keresett magának melegebb, védettebb helyet a gyík.
– Ne haragudj, hogy most elmegyek – mondta – itt a szabadban megfagyok. De szeretném tudni, visszajöhetek-e hozzád?
– Alig várom, hogy tavasz legyen.
Ha a szemétdombon, erdőszélen látsz egy kidobott kislábast, gondolj arra, hogy lám, neki is van még feladata.

Miről álmodott a kislábas?

Számozással állítsd sorrendbe az eseményeket!

__ Kidobták a szemétdombra.

__ A gyík és a kislábas barátságot köt.

__ A kislábas kilyukadt.

Mesemorzsa

Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak már vagy tíz tenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit se leltek.
– Enni kéne. Étlen nem lehet menni.
– Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának. Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.
 – Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya.
 – Együk meg itt helyben.
 – Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.
 – Az egészet megesszük!
– Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.
– Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.
 A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.
– Na, nézd csak – hümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No majd elosztom én nekik – azzal hamm, a béka bekapta a morzsát. Azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.

(átdolgozás Kányádi Sándor nyomán)

 

Pótold a mese megfelelő szavaival a hiányos mondatokat!

A két kicsi hangya elindult _______________ próbálni.

Egyszer csak találtak egy _________________ nagyságú

morzsát.

A két hangya azonban _______________________ a koszton.
 

A ____________ bízták az osztozkodást, de az ____________

a morzsát.

Azóta, amit találnak, _________________________ a

hangyák.

 

A kis nyírfa

A parkban egy kis nyírfa állt. Fiatal, zöld levelei voltak.    De a nyírfa nem szívlelte a zöld leveleket. Valami különlegeset akart. Egy nap így susogott a szélben:                            

– Semmit sem szeretnék jobban, mint aranyleveleket!    Amint a kívánság elhangzott, a nyírfa zöld levelei változni kezdtek. Amikor a Nap első sugarai kisütöttek, a kis nyírfa úgy ragyogott, mint a színarany. Egy járókelő ámulva érintette meg az arany leveleket. Azután néhányat letépett és beletett a zsebébe.                                                                                                                          

– Ez szemtelenség – mondta bosszúsan a kis nyírfa, de semmit sem tehetett.                                                                                                          

Később egyre több és több ember érkezett mindenfelől. Mindenki akart legalább egyet az aranylevelekből.                              

– Miért is akartam aranyleveleket? – kesergett a kis nyírfa és nagyon boldogtalanul érezte magát.                                                                  

Ám a szél meghallotta a kis nyírfa bánatát, és gyengéden ide-oda rázogatta. És egy napon, amint az első napsugár előbújt, a zöld levelek újra megjelentek a csupasz ágakon.

(Újhelyi Éva fordítása)

 

Ceruza mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy doboz ceruza. Öt színes ceruza lakott egy fehér papírdobozban. Ültek a bolt polcán és azon sóhajtoztak, hogy őket senki sem fogja megvenni. Véletlenül ugyanis a zoknik mellé tették őket, és nem a többi írószer közé. – Gondolj csak bele – mondta a piros ceruza – minket csak akkor vesznek meg, ha egy kisgyerek zoknit és ceruzát is akar venni egyszerre. Elég kicsi ennek az esélye. Nézd, meg itt ülünk már hetek óta és senki, még csak meg se fogott minket. Ám ebben a pillanatban egy kisfiú állt meg a polc előtt. Levett egy zoknit. amin egy piros autó volt és betette a doboz ceruzát is az anyukája kosarába. – Na látod- mondta a kék ceruza –, felesleges volt úgy aggódni. Végül minden ceruza gazdára talál.

Miután kifizették és hazavitték őket, a kisfiú kitette a ceruzákat az asztalra. Hozott fehér lapokat és egy nagy dobozt, ami tele volt már más, színes ceruzákkal, radírokkal, faragókkal. – Odanézz kiáltott fel a zöld ceruza – mindjárt rajzolni fognak velünk! – Na végre – nyújtózkodott a sárga – már azt hittem megbarnulok itt unalmamban. És a kisfiú rajzolni kezdett. Egy nagy piros autót rajzolt, fekete kerekekkel. Szinezte, színezte, színezte az autó oldalát, és egyszer csak elkopott a piros ceruza hegye. – Jaj, most mi lesz, siránkozott a piros ceruza – biztos más színnel fogja befejezni a rajzot. Ám a kisfiú pirosra akarta festeni az egész autót, ezért elővette a ceruzafaragóját és szépen, óvatosan kihegyezte újra a piros ceruzát.  A ceruza nagyon örült, amikor még szépen vissza is tették a dobozába a többi közé, már szavakat sem talált. Boldogan nézett körbe a zöld, a kék, a sárga és a fekete ceruzán: Igaz, hogy minden ceruza gazdára talál, de mi jó gazdára is találtunk! - lelkendezett - Ez a kisfiú nagyon ügyesen rajzol, és a ceruzáira is nagyon vigyáz! - mondta és minden ceruza boldogan hajtotta álomra a fejét.

 

A játékgyártó

Rövid mese az Okosjáték tollából: Esti mese tőlünk Nektek, fogadjátok szeretettel!

Egyszer volt, hol nem volt egy játékgyártó öregember. Ez az öregember gyönyörű játékokat készített. Nagyon sokat dolgozott vele. Egy játék több nap alatt készült el, szeretettel készítette. A játék faragása közben elgondolkodott, próbálta elképzelni, hogy milyen is lesz majd a kisgyerek, aki ajándékba megkapja.

Egy napon bejött a játékboltjába egy anyuka a gyermekével. Megvásárolta az egyik, legdrágább játékot, amin az öreg több héten át szívvel-lélekkel munkálkodott, hogy tökéletes legyen.

A kisfiú először örült neki, majd észrevett egy másik, majd harmadik játékot. Mindet meg akarta kapni. Anyukája nem szerette volna megvenni, ezt kisfiának tudtára adta. A fiú annyira mérges lett, hogy földhöz vágta a játékot, amit anyukája megvásárolt neki.

Az anyuka gyorsan megragadta a gyerek kezét, a törött játékot, és kiszaladt a boltból.

Az öreg nagyon sajnálta a dolgot. De nem is annyira a játékát, hanem inkább hogy nem tudott örömet okozni a kisfiúnak.

Teltek a napok, hetek, de a játék készítő öregembert nem hagyta nyugodni a történet. Felkerekedett hát, hogy megkeresse a kisfiút. Pár nap múlva meg is találta. Anyukája csodálkozva engedte be az ajtón.

Az öreg meghívta a kisfiút a boltjába, hogy együtt készítsenek egy játékot. Másnap a kisfiú izgatottan megjelent a boltban.

Az öregember elővett egy fadarabot, vésőt. Megkérdezte a fiút, hogy mit szeretne készíteni. A kisfiú egy kutyát szeretett volna egy kutyaházzal. Az öreg lépésről lépésre elmondta, hogyan készítheti el. Nem segített, csak szavakkal.

A kisfiúnak sikerült egy aranyos kutyust és takaros házikót faragnia. Nagyon büszke volt alkotására.

Az öreg meg is dícsérte. A kisfiú boldogan ment haza anyukájához. A hetek óta a polcon, törötten álló játékát is leporolta, megragasztotta.

Azóta visszajár a bácsihoz, a játékai még mindig megvannak, vigyáz rájuk. Most már felnőtt apuka lett belőle, és gyermekeit is abba a játékboltba viszi...

 

A mesét írta:  "Okosjátékos". Kép szándékosan nincs a meséhez! :-)
 

Mesélős, meséléssel kapcsolatos játékaink:

Tartalomhoz tartozó címkék: Cikkek